Es ist längst nicht mehr die regenerative Landwirtschaft, die sich beweisen muss

Das Ziel ist nicht das Streben nach teuren Spitzenerträgen, sondern eine kostengünstige und stabile Technologie

Annak ellenére is hallani még gyanakvó, szkeptikus ellenérveket a regeneratív gazdálkodásra való átállással szemben, hogy a hagyományos művelésmódok következményei egyre szembeszökőbbek. Csökkennek vagy stagnálnak a kalászos- és tavaszi vetésű kapásnövények hozamai, egyre rosszabb állapotban vannak a termőtalajaink, és egyre kevésbé tudjuk kezelni a szélsőséges hőmérsékleti és csapadékviszonyokat. Mindezekkel szemben a regeneratív technológia kisebb költségeket és nagyobb biztonságot nyújt, tehát éppen a hagyományos eljárások létjogosultsága vált kérdésessé. Interjú Szabó Attilával, a Verband der Landwirte für Bodensanierung (TMG) elnökével.

A támogatási rendszer elkényelmesítette a gazdákat

– A magyar mezőgazdaságban sokáig inkább kivétel volt, mint szabály a forgatás nélküli vagy csökkentett művelés. Mikor kezdett ez érdemben változni?

– A 2010-es évekig Magyarországon valóban nem volt jellemző, hogy a forgatásmentes talajművelésről rendszerszinten, napi gyakorlatként gondolkodjanak a gazdaságok. Voltak kísérletezők, volt néhány előadás, konferencia, néhány nyitottabb gazdálkodó, de ez még nem jelentett széles körű szemléletváltást. Az igazi fordulat szerintem a 2020-as évek elején indult el, és ebben nagyon nagy szerepe volt a szélsőséges időjárási eseményeknek. A 2022-es aszály, majd a 2023-as porvihar sok gazdának kijózanító élmény volt. Hirtelen nagyon látványossá vált, hogy valami nincs rendben a talajainkkal, a vízmegtartással, az erózióval, és azzal, ahogyan eddig műveltük a földet.

– Tehát nem elsősorban elméleti, hanem gyakorlati pofonok hozták közelebb ezt a gondolkodást?

– Pontosan. Informálisan jött be a köztudatba: cikkek, előadások, pályázatok, külföldi példák, és közben egyre több olyan helyzet, amikor már mindenki saját szemével látta, hogy baj van. Az aszályok, a porviharok, a lemosódó domboldalak, a kifényesedő dombtetők, a belvizes foltok mind ugyanabba az irányba mutatnak. A forgatásnélküli, takarónövényes, regeneratív szemlélet azért kezdett érdekelni sokakat, mert egyszerre ad választ a nedvességmegőrzésre, az erózió elleni védelemre és a talaj szerkezeti, biológiai állapotának javítására.

– Sokszor úgy beszélünk róla, mintha ez egy új divat lenne, pedig nem az. Nyugaton és a tengerentúlon jóval előrébb járnak.

– Így van. Ez nem tegnap kezdődött. Észak- és Dél-Amerikában, Ausztráliában, de már Oroszországban és Ukrajnában is jóval nagyobb területeken alkalmaznak no-till vagy minimum till rendszereket, mint Európában. A világban több százmillió hektáron zajlik ilyen gazdálkodás. Észak-Amerikában a no-till aránya 30 százalék fölötti, Dél-Amerikában és Ausztráliában 60 százalék körüli. Európa ehhez képest lemaradt. És ezt ki kell mondani: ebben a támogatási rendszernek is nagy szerepe volt.

– Sokan éppen azt gondolják, hogy a támogatások segítik az alkalmazkodást. Ön szerint inkább fékezték?

– A valóság az, hogy Európa ezt a 30–40 évet nagyrészt átaludta. Nemcsak Magyarország, egész Európa. Ahol nincs ilyen mértékű dotáció, ott a gazdák nagyon gyorsan kénytelenek voltak válaszolni a saját problémáikra. Csökkenteni kellett a költségeket, visszafogni a menetszámot, mérsékelni az inputanyag-felhasználást, fenntarthatóbbá tenni a talajművelést. Ott a piac diktált. Nálunk viszont a támogatási rendszer sokszor elaltatta a gazdákat. Jött a pénz, kompenzálta azt is, amit a gazdaságon belül kellett volna rendbe tenni. Ez nagyon kényelmes helyzetet teremtett, és a gondolkodásváltást is késleltette. Ha kényelmesen várhatod, hogy technológiai fejlesztés, korszerűbb, az időjárás-változáshoz való alkalmazkodás nélkül is kapsz egy csomó pénzt a földjeid után, akkor valóban nem vagy ösztönözve, hogy költséget csökkents, modernizálj. Ez a támogatási rendszer hátulütője.

Egy döntő jelentőségű visszakérdezés

– Mi mozgatja ma a gazdákat? Az eróziótól való félelem, a vízhiány, a talajpusztulás, a nitrogénköltség vagy valami más?

– A legerősebb motiváció ma is a pénz. Ez ennyire egyszerű. Ha egy gazdálkodó zsebéből hektáronként kimegy 70–80 ezer forint, az fáj. Ha ezt valamilyen támogatás részben elfedi, akkor kevésbé érzi a kényszert, hogy változtasson. De amikor azt látja, hogy nő a gázolaj ára, drágul a vetőmag, drágul a műtrágya, drágul a növényvédelem, közben pedig a hozam nem nő, sőt, sok helyen csökken, akkor előbb-utóbb számolni kezd. A regeneratív gondolkodás egyik kulcsa éppen ez: nem a csúcshozam hajszolása a cél, hanem a kisebb költségű, stabilabb, kiszámíthatóbb termelés.

– Ez nagyon fontos mondat, mert sok gazda attól fél, hogy ha átáll, kisebb lesz a termése.

– Erre mindig visszakérdezek: talán most nem csökkennek a hozamok? A klímaváltozás miatt Magyarországon már a hagyományos technológiával termesztett növényeknek is csökken a hozamuk. A kukorica a keleti országrészben sok helyen gyakorlatilag elveszik. Tehát ne tegyünk úgy, mintha a konvencionális rendszer stabil lenne, és csak a regeneratív volna kockázatos. Ma már éppen az a kockázatos, ha valaki nem változtat. A regeneratív gazdaságokban lehet, hogy nem mindig kiugróak a hozamok, de sokkal stabilabb a termesztés kiszámíthatósága, a hozamok átlaga. Ez ma egyre többet ér.

– Vagyis nem azt kell kérdezni, mit tud a regeneratív gazdálkodás, hanem azt, hogy egyáltalán meddig tartható a hagyományos?

– Pontosan. Szerintem ezt kellene végre minden gazdának feltennie magának. Nem a regeneratív rendszereket kell vizsgáztatni, hanem a konvencionális gazdálkodást. Meddig lehet még ugyanúgy csinálni mindent, mint 20, 30 vagy 40 évvel ezelőtt, amikor közben minden megváltozott? Megváltozott az időjárás, megváltoztak a költségek, romlottak a talajok, más a verseny a világpiacon, más az inputanyagár, más a munkaerőhelyzet. És mi még mindig ugyanazokat a rendszereket erőltetjük. Ez így nem fog menni.

A talaj közvagyon is – illene így is bánni vele

– A talajvédelem oldaláról nézve mi a legnagyobb baj a forgatásos műveléssel?

– Az, hogy a leginkább talajromboló művelet. A szántás ökológiai és ökonómiai szempontból is nehezen védhető. Tönkreteszi a szerkezetet, gyorsítja a szervesanyag-vesztést, fokozza a kiszáradást, növeli az eróziót, és rengeteg üzemanyagot visz el. Aki dombvidéken gazdálkodik, és évente lemossa a víz a termőrétegét, annak ezt nem volna szabad természetesnek tekintenie. Az sem normális, hogy a szél porvihart csinál a táblából. A talaj nem egyszerű termelési közeg, hanem nemzeti vagyon. Ha valaki felelőtlenül kezeli, annak következménye van, csak ma ezt még nem árazzuk be rendesen.

– Ön szerint tehát a talajrombolásnak jogi következménye is lehetne?

– Szerintem idővel biztosan lesz. Mert az abszurd, hogy környezetvédelmi bírságot sok mindenért ki lehet szabni, de ha valaki évtizedek alatt elveszíti a termőréteget, azt szinte tudomásul vesszük. Pedig talajt nem tudunk építeni egyik napról a másikra. A visszaépülése évtizedek kérdése, és közben nemcsak a termőföld fizikai állapotát veszítjük el, hanem a humuszt, a talajéletet, a biológiai működést is. Ezt bűn elherdálni.

– Mit tud ebben segíteni a takarónövény?

– Nagyon sokat. A takarónövény a regeneratív rendszer egyik kulcsa. Egyrészt fizikailag védi a talajt az esőcseppek romboló hatásától és a széltől, tehát erózióvédelmi szerepe van. Másrészt árnyékol, csökkenti a párolgást, és egyben párologtató és párafogó közeg, ami a kis vízkörök kialakulását tudná segíteni. Ezzel teljesen átulakulna a légköri vízegyensúly, ha legalább 2,5 millió hektáron rendszerszinten alkalmaznák a regeneratív mezőgazdaságot. Jelenleg feketére művelt földek vannak, amelyek felmelegedve további hőt sugároznak a környezetükben. Emellett javítja a víz beszivárgását és a talaj nedvességmegtartó-képességét. Harmadrészt gyökérzetével táplálja a talajéletet, javítja a szerkezetet, és bizonyos fajokkal még lazítóhatást is el lehet érni. A takarónövény nem csodafegyver, hanem egy rendszer része, de nagyon erős eszköz.

– A gazdák egy része mégis úgy tekint rá, mint pluszköltségre és pluszkockázatra.

– Igen, mert rövid távon ezt látja. Vetőmag, szervezés, új tudás, új hibalehetőségek. Csakhogy a másik oldalon ott van, hogy kevesebb a lemosódás, jobb a talajszerkezet, jobb a vízmegtartás, több a szervesanyag, kisebb a szélerózió, hosszabb távon kevesebb lehet a műtrágya- és üzemanyagigény. Ezt rendszerben kell nézni, nem egyetlen sor költségként. A takarónövény akkor működik jól, ha nem dísznek vetik, hanem tudatosan illesztik be a vetésforgóba és a talajhasználatba.

A lényeg a talajbolygatás csökkentése, a talaj takarása

– A no-till és a min-till között sok gazda már eligazodik, de még mindig vannak félreértések. Hogyan magyarázná el röviden a különbséget?

– A lényeg minden esetben a talajbolygatás csökkentése. Minél kevesebbet bolygatjuk a talajt, annál inkább el tudnak indulni a pozitív folyamatok: javul a szerkezet, erősödik a biológiai aktivitás, jobban működik a vízgazdálkodás. A minimum till azt jelenti, hogy maximum 10 centiméter mélységű művelés. A strip-till például csak a vetési sávban mozgatja a talajt. A no-till pedig ennél is tovább megy: ott gyakorlatilag nincs talajművelés, a vetőgép dolgozik a felszínen hagyott szármaradványba vagy takarónövénybe. A rendszer akkor működik jól, ha nemcsak egy gépet cserélünk le, hanem a teljes gondolkodást.

– Vannak olyan elemek, amelyek szinte mindenhol fontosak, függetlenül a tájtól vagy a talajtípustól?

– Igen. Az első a talajbolygatás csökkentése. A második a talajtakarást biztosító felszín. A harmadik az élő gyökér jelenléte minél hosszabb időn át, vagyis hogy ne hagyjuk üresen a földet. A negyedik a változatos vetésforgó. És nagyon fontos az is, hogy rendszerben gondolkodjunk, ne egyetlen elemben. Persze nem mindenhol ugyanaz a technológia a jó, mert más egy könnyű homoktalaj és más egy kötött agyag, de az irány ugyanaz: kevesebb bolygatás, több takarás, több biológia, jobb vízgazdálkodás.

– Gyakori érv az is, hogy a bérelt földön nem érdekelt a gazda a hosszú távú talajépítésben. Ez valós probléma?

– Létező jelenség, de szerintem nem ez a fő akadály. Nálunk is a területek jelentős része bérelt, mégis ugyanúgy regeneratív szemlélettel műveljük őket. Nem az a kérdés, hogy saját vagy bérelt, hanem az, hogy a gazda hajlandó-e másképp gondolkodni. Nyilván jó volna, ha a jog és a támogatási rendszer jobban elismerné azt, aki javítja a talajállapotot, és jobban védené a földtulajdonost is attól, hogy leromlott területet kapjon vissza. De a legnagyobb akadály ma inkább a megszokás és a szemléleti merevség.

Tudás, támogatás, attitűd

– Tehát a technológiai váltásnál nagyobb probléma a mentális váltás?

– Sokszor igen. A gazdák egy része még mindig a megszokott protokollhoz ragaszkodik, akkor is, ha már látszik, hogy nem működik úgy, mint régen. Minden évben azt várja, hogy majd a következő szezon jobb lesz, majd visszajön a régi időjárás, majd valahogy megoldódik. Csakhogy ez nem fog visszajönni. A 10–15 évvel ezelőtti klíma nincs itt. És aki arra építi a gazdaságát, hogy majd újra az lesz, az nagyon nagy kockázatot vállal.

– Ebből következik, hogy a támogatási rendszernek is változnia kellene. Milyen irányba?

– Két dolog kell egyszerre: ösztönzés és követelmény. A gazdák többségét ma elsősorban a pénzügyi ösztönző mozdítja meg. Ha a talajkímélő rendszerek, a takarónövény, az erózióvédelem, a forgatáscsökkentés jól látható többlettámogatást kapnának, az sokat számítana. De ennél is fontosabb, hogy legyen követelményrendszer. Ne az legyen, hogy mindegy, ki mit csinál, csak valahogy teljesítse a minimumot. Aki valóban tesz a talajért, kapjon többet. Aki rombol, azt ne jutalmazza ugyanúgy a rendszer.

– Az oktatás és a tudásátadás menynyire kulcskérdés?

– Nagyon. Pénz nélkül nehezen mozdul a rendszer, de tudás nélkül pedig rossz irányba mozdul. Nem lehet annyival elintézni, hogy valaki vesz egy direktvetőgépet, és onnantól no-till gazda. Élő példákat kell látni, saját talajtípushoz, saját körülményekhez igazodó tapasztalatokat kell gyűjteni. Mi a Talajmegújító Gazdák Egyesületében ebben próbálunk segíteni: konferenciákkal, gazdatalálkozókkal, gyakorlati példákkal, videókkal, tudásmegosztással. Aki valóban akar tanulni, ma már sok kapaszkodót talál. Mindezt támogatások nélkül, saját finanszírozásból, a gazdálkodóink tagdíjából.

– Önök 2015 óta szervezik ezt a közösséget, és a REAG konferencia is ebből nőtt ki. Mi az, amire a legbüszkébbek?

– Arra, hogy egyáltalán megszületett egy olyan szakmai közeg, ahol a regeneratív gondolkodás nem valami hóbortként jelenik meg, hanem valós, gyakorlati agronómiai válaszként. És fontos eredmény volt az is, hogy az AKG-ban megjelent a talajmegújító irány. Nem tökéletesen, nem kész formában, de mégis bekerült a rendszerbe, és több milliárd forint kompenzáció nyílt meg azoknak, akik ilyen módon gazdálkodnak. Ez mutatja, hogy ha szakmailag kitartóan dolgozunk, annak lehet eredménye. A minisztériummal közösen mi adtuk a szakmai oldalt. Úgy érzem, komoly szakmai munkát és energiát tettünk bele a TMG részéről.

– Mi a legfontosabb teendő általánosan?

– Csak ismételni tudom: ne azt kérdezzék, mire képes a regeneratív gazdálkodás, hanem azt, hogy meddig tartható a mostani. A tények azt mutatják, hogy a hagyományos rendszerben is csökkennek a hozamok, nőnek a költségek, romlanak a talajok, és egyre szélsőségesebb az időjárás. A kérdés már nem az, hogy kell-e alkalmazkodni, hanem az, hogy mikor és milyen áron. Minél később vált valaki, annál fájdalmasabb lesz.

– Vagyis nem ideológiai, hanem túlélési kérdésről beszélünk.

– Igen. Ezt kellene végre mindenkinek megértenie. Nem arról van szó, hogy valaki szereti-e vagy nem szereti a regeneratív kifejezést. Hanem arról, hogy a mezőgazdaság körülményei megváltoztak, és a régi válaszok erre már nem működnek. Lehet ezt halogatni, lehet vitatkozni, lehet a szomszédra nézni, de közben a talaj romlik, a víz elfogy, a kukorica sok helyen kiszáll a rendszerből, és a gazdaságok egy része belátható időn belül nem lesz fenntartható. A talajvédelem, a takarónövény, a csökkentett vagy zéró művelés ma már nem különutas gondolat, hanem alkalmazkodási kényszer.

– Mit gondol, a következő öt év döntő lehet ebben?

– Szerintem igen. Nem 10–20 éves távoli kérdésről beszélünk. Már most sok a kiszálló, sok a bizonytalanság, és a szélsőséges évek egymás után jönnek. Aki most kezd el tanulni, kísérletezni, alkalmazkodni, annak lesz mozgástere. Aki még mindig arra vár, hogy visszatér a régi rend, az nagyon könnyen későn ébredhet. Ezért mondom: a regeneratív gazdálkodást nem felmagasztalni kell, hanem józanul megérteni. Nem csodát ígér, hanem stabilabb alapot egy egyre bizonytalanabb mezőgazdasági környezetben.

SZERZŐ: KOHOUT ZOLTÁN